Tag Archives: igaz történet

Exodus, menekülés, Rodostó… vagy, ahogy tetszik!

  2013/04/06 - 15:46 | ,
Leave a comment

nothing_here_for_me_by_girltripped-d4b34vc_miniA távolság átok is meg áldás is a maga sajátos módján és átjárás is van a kettő között. Míg távol vagyunk attól amit szeretünk, ennek érzése emészt, mikor pedig végre közel vagyunk hozzá, rá kell döbbennünk, az érzés félúton kihűlt. Mint amikor egy étteremben egy éve mennyei fogással kápráztattak el, most meg, bár az étlap ugyanaz, valami leírhatatlant próbálnak felszolgálni. Nem változott maga az étel, csak időközben volt szerencsénk finomabb fogásokhoz is. Hazautazva is ezt érezni: a bölcső mitől nehezen szakadsz el, most taszító, szűkös és roppant kényelmetlenné vált. Tovább!>>>

10+1 dolog, ami kishegyesiként megdöbbentett, mikor Budapestre költöztem

  2013/02/24 - 21:41 | ,
Leave a comment

budapest_citadellaMindenki életében elérkezik a kritikus pont, amikor reális igény merül fel benne arra, hogy a feje tetejére állítsa a saját életét. Van aki új szerelembe kezd, új hobbit űz, lecseréli a ruhatárát, elválik és igen, van       aki hozzám hasonlóan elköltözik, no nem csak a szomszéd utcára megy lakni, vagy két településsel arrébb, hanem az országhatár túloldalára, ott is lehetőleg kipécézve a fővárost. Budapest egy falusi fiatal szemszögéből maga a főnyeremény, módosítok: addig az, míg otthon a számítógép előtt ülve a Google fotók láttán csorog a nyála. A valóság kicsit színesebb, nem nélkülözve a sötétebb tónusokat sem. Íme pár számomra megdöbbentő tény: Tovább!>>>

Gomenasai, Fifi!

  2013/01/19 - 10:05 |
Leave a comment

Puli- Rezgő kézzel nehéz rúzsozni, de ennyi kell azért mégis. – gondolta, miközben valamiféle ívet igyekezett kialakítani elvékonyodott ajkain, melynek ráncai mindig telefutottak a ciklámenszín festékkel. Néhanapján túl sokat tett fel, ekkor leginkább bohóchoz hasonlatossá vált, de be nem vallotta volna és egyébként is, csak a házvezető nője láthatta, az meg nem szólt. Nem a vendégek miatt, vagy hogy visszaidézzen valamit hajdani fiatalságának szépségéből. Az úgyis lehetetlen, főleg így, nyolcvan körül, egy komolyabb agyvérzés után. Járókeret nélkül mozdulni sem bír már. Az élettudatot erősítette magában a rúzzsal, meg a fürdés után hajára permetezett “ehotonnal”, mely az ősz fürtöket enyhén szürkés-lilás árnyalatúra festette. A múltból nem maradt meg semmi, csak a mindennapos szertartások, meg a vénséges vén Fifi kutyája, aki bejárati ajtó lépcsőjén álmodott még azokról az időkről amikor még nem volt vak. Tovább!>>>

Öt hang – Mit suttogott a füledbe az elmúlás kedvesem?

  2012/11/03 - 00:35 |
Leave a comment

Krizantém – Megint úgy néz ki az előszoba, mint egy ravatalozó. Hamisíthatatlan temetőszag – valójában persze a krizantém illata jellegzetessége okán még akár szerethető is lehetne, ámde a mi kultúrkörünkben valahogy mindig a mindenszentek mélabús hangulatát idézi meg. A Japán folklórban a Szitakötő-sziget titokzatos virágaként a megfiatalodás bűbáját tulajdonították neki. (igaz, ez így nem pontos, de ki lenne képes kiölni a régiek hitvilágából eme rejtett varázslat lehetőségét – hisz éles logikánk már kipreparálta az emberek idejéből a csodák lehetőségét, mégsem volt képes gyökerestől kitépni a csodára való áhítozás örök vágyát) A fiatalság kontrasztja mindig az elmúlás májfoltosan ráncolódó bőre és a kapura függesztett gyászkeret. Tovább!>>>

A jól álló kosztümök átka / a megnyílás töredékes fényében

  2012/09/29 - 20:39 |
Leave a comment

Sok helyen sok néven ismert a határ, mely az emberek között van. A bizalmatlansági faktor, érzelmi barikád, vagy éppen egyik kedvenc terminológiám: az abszolút terror mező. Ez a mező választja el az embereket egymástól, hogy meg tudják határozni önmagukat, képesek legyenek elválasztódni, kívül helyezkedni a kollektív tudattalan tudatos manifesztációján. Minél több sebbel rendelkezünk annál inkább hordjuk maszkunkat és annál erősebb ez a mező is, hisz védekezünk az újabb sérülések ellen. Azon viszont érdemes elgondolkodni, hogy vértjeink alatt lassan elveszünk és nem is annak látszunk már akik valójában vagyunk. A fordulópont mindig homályos, és nem egyértelmű… Tovább!>>>

Elvándorlásaink okán…

  2012/05/04 - 09:17 | , , ,
4 Comments

Az életkedvet visszanyerni mindig viszontagságokkal teli vállalkozás. A kiégés igen fiatalon szívszorító: mind látni, mind magunk is átélni. Ott álltam a megszerzett középiskolai diplomámmal és egész egyszerűen semmi sem jutott eszembe. Nem tudtam mit is tehetnék, nem ismertem a következő lépést. A sejtés már akkor is bennem élt: nem itt, nem ezen körülmények szükségesek ahhoz, hogy a valódi életemet élhessem, az ezen túllévőt. Az elvándorlás lehetősége akkor még kivitelezhetetlen feladatnak tűnt, hisz anyagi helyzetem csupán az elkövetkező hétre redukálta a jövő fogalmát, de az is gyakran előfordult, hogy még a következő nap is puszta ködbe burkolódzva várt rám az utcasarkon túl. Tovább!>>>

Budapesti Napló – egy körülményes hazajutás kálváriája, na meg a szőkék…

  2012/05/03 - 06:00 | ,
1 Comment

A Kishegyesről Budapestre történő utazás talán legegyszerűbb, legkényelmesebb és leginkább élménydúsabb utazási módozata mind a mai napig a vasúti közlekedés, ezen is felül a Topolyáról induló nemzetközi gyorsvonattal, az Avalával történő „száguldás”. A gyakorlott utazó pontosan tudja mire számítson, de még első, hosszabb távú vonatozásait éppen megélő gyanútlan személyem csupán mendemondákat hallott az Avala-élményről. Igen, létezik ilyen szájról szájra járó definíció: Avala-élmény, de ezt megelőzően a jegyvásárlás viszontagságairól szólnék pár szót. Tovább!>>>

A bumerángok nem jönnek vissza

  2012/05/01 - 06:00 |
Leave a comment

Léteznek az emberek múltjában régi történetek… Habár az elmúlt idő hossza nyúlfarknyinak tűnik a történelem nagy hullámveréseihez viszonyítva, mégis az egyén, a szemlélődő nézőpontjából irdatlan távolságot sejtet a visszatükröződő gyerekkor hol homályosan, hol kristálytisztán remegő árnyképe a letűnt napok tavának vizén. Köldökzsinór valami elveszetthez, mely a felnőtté válással végleg elszakad. Visszahozhatatlan a történetünk, valahol minden elveszik útközben. Ahogy a Pecze-kastély évről évre egyre rohamosabban lesz az enyészeté, vagy ahogy a bumerángok már nem engedelmeskednek a karom szándékának.  Tovább!>>>

Hazatérés Ameharába – utoljára

  2011/10/19 - 23:04 |
Leave a comment

Ködös tekintettel réved a tájra miközben fékez a szerelvény. Pillanatra egyensúlyvesztés nem tudni mitől: kinetikus energia vagy emlékroham. Egyik. Sziszegve nyíló ajtók / egy utas talpa dobban csak a peronon. Arctalanokkal lódulnak tovább a sors egymásba kapaszkodó vagonjai.
Az eső szakad. Újra szétmosva a tegnapokat. A váróterem bejáratánál fakó tábla: „Üdvözöljük Ameharában!“ A padok üresek. Senki nem indul el innen. Ő volt az egyetlen aki megszökött. Most meg visszatér. Minek? A maga után vonszolt bőrönd kerekei alatt morzsolódó aszfalt végül egyértelművé teszi: a poggyász túl nehéz már. Kipakolni, üríteni jön az utazótáskát. Itt mindig esik – sosem látni a napot. Csak eső és eső, csepegés, csobogás és a mindig egykedvűen ólomszínű ég. Ázik minden, már jó ideje. Sosem szárad meg semmi. Hidak vannak az utak helyén is – cölöpökön meg állványokon – alattuk hömpölyög az emlékek szürke folyója – könnyekből.
(more…)

Az Intés / a Sztüx partján

  2011/08/23 - 06:40 | ,
Leave a comment

Ó, hogy vártam már, hogy jöjjön. Napos délután volt, az idei nyár langymelegéhez képest szokatlan forrósággal vonva be a pillanatot, ahogy egy világos, felénk otthonkának csúfolt ruhaneműben közeledett a kapunkból. Szikrázóan fehér, üdítő mosoly és az enyhe samponillat érződött a hajában miközben megöleltem.
Míg itt lakott két percnyire, kicsit soknak is éreztem a jelenlétét, ahogy a hét bármely napján, ha nem jelentkeztem huzamosabb ideig és lepattintottam a hétvégi programokat, megjelent és kávét követelt. Tudni akarta mi van. Mi van velem. És miért vonok szöges dróttal ellátott kordont magam köré. Mindig jól helyrerakott, még ha meg is sértettem vagy el is löktem magamtól. Aztán lassan körvonalazódott kapcsolatunk hogyanja és ha a munkanapok lüktetésében nem is volt érkezésünk, azért a vasárnap délelőttök főzéssel telő meditáció közben mindig meglátogatott egy kávéra, cigire. És persze beszélgetésre. Néha nem is érdekelt amit mondott, csak a tudat volt megnyugtató: itt van.

(more…)