Gomenasai, Fifi!

Puli- Rezgő kézzel nehéz rúzsozni, de ennyi kell azért mégis. – gondolta, miközben valamiféle ívet igyekezett kialakítani elvékonyodott ajkain, melynek ráncai mindig telefutottak a ciklámenszín festékkel. Néhanapján túl sokat tett fel, ekkor leginkább bohóchoz hasonlatossá vált, de be nem vallotta volna és egyébként is, csak a házvezető nője láthatta, az meg nem szólt. Nem a vendégek miatt, vagy hogy visszaidézzen valamit hajdani fiatalságának szépségéből. Az úgyis lehetetlen, főleg így, nyolcvan körül, egy komolyabb agyvérzés után. Járókeret nélkül mozdulni sem bír már. Az élettudatot erősítette magában a rúzzsal, meg a fürdés után hajára permetezett “ehotonnal”, mely az ősz fürtöket enyhén szürkés-lilás árnyalatúra festette. A múltból nem maradt meg semmi, csak a mindennapos szertartások, meg a vénséges vén Fifi kutyája, aki bejárati ajtó lépcsőjén álmodott még azokról az időkről amikor még nem volt vak. Tovább!>>>

Öt hang – Mit suttogott a füledbe az elmúlás kedvesem?

Krizantém – Megint úgy néz ki az előszoba, mint egy ravatalozó. Hamisíthatatlan temetőszag – valójában persze a krizantém illata jellegzetessége okán még akár szerethető is lehetne, ámde a mi kultúrkörünkben valahogy mindig a mindenszentek mélabús hangulatát idézi meg. A Japán folklórban a Szitakötő-sziget titokzatos virágaként a megfiatalodás bűbáját tulajdonították neki. (igaz, ez így nem pontos, de ki lenne képes kiölni a régiek hitvilágából eme rejtett varázslat lehetőségét – hisz éles logikánk már kipreparálta az emberek idejéből a csodák lehetőségét, mégsem volt képes gyökerestől kitépni a csodára való áhítozás örök vágyát) A fiatalság kontrasztja mindig az elmúlás májfoltosan ráncolódó bőre és a kapura függesztett gyászkeret. Tovább!>>>

Tudás és nem tudás

This game has no nameRészletek egy életből. Melyek elvezettek a tudás bizonyosságához. A tapasztalat, vagy inkább annak vágya a kulisszák mögött, hogy bizonyosságot szerezzünk a világ valódi mivoltáról – a kíváncsiság által  hajszolva. Az élet is megtaníthat az emberi törvényekre / melyeket feledni nem szabad, nem lehet. Az első pont mindig jelentős és valahol mélyen elásva a gyermekkorban kell keresni a pillanatot, mikor először megmutatkozott. Még mindig emlékszem arra a furcsa képre, melyet hét évesen az általános iskolába történő iratkozáskor láttam a folyosó később már szinte unásig ismert falán. Egy kortárs festő alkothatta és egy nőt ábrázolt profilból. Eme nőszemély szabálytalansága riasztott…. Tovább!>>>

A bumerángok nem jönnek vissza

Léteznek az emberek múltjában régi történetek… Habár az elmúlt idő hossza nyúlfarknyinak tűnik a történelem nagy hullámveréseihez viszonyítva, mégis az egyén, a szemlélődő nézőpontjából irdatlan távolságot sejtet a visszatükröződő gyerekkor hol homályosan, hol kristálytisztán remegő árnyképe a letűnt napok tavának vizén. Köldökzsinór valami elveszetthez, mely a felnőtté válással végleg elszakad. Visszahozhatatlan a történetünk, valahol minden elveszik útközben. Ahogy a Pecze-kastély évről évre egyre rohamosabban lesz az enyészeté, vagy ahogy a bumerángok már nem engedelmeskednek a karom szándékának.  Tovább!>>>

Januári csend

A verandánkon állva hallgatom a csendet. Azt a tiszta, csak a januárokra oly jellemző, évkezdő némaságot. A falvak csendje különbözik a városokétól, attól tartok. Főleg a szülőfalué, mely jótékonyan takarja be fülünk, elrejtve értelmünk a világ zajától. Óvó ölelés, nem kétséges, de egy idő után már fojtás. Mégis. Ez az egy roppantmód fog hiányozni – sok más is, de ez felettébb.
A városok dzsungelek amik a maguk törvényei szerint működnek. Zajosak, szagosak, fényesek. Ez ellentétben áll mindazzal amit eddig tanultam a tavaszi éjszakákról, melyeken a virágba borult szilvafák alatt sétáltunk. Csendes, illatos, árnyas érzése a létnek. Anyám nem bánta meg soha, sőt szerette életének ama periódusát, melyet külföldön, nagyvárosban tölthetett. Megnyugtat: teljesen más, és néha hiányzik ez a fajta csend, de kárpótlásul ott a lüktetés, a soha nem szűnő nyüzsgés. / telve élettel – mely a maga módján vad és veszélyes.
Ő fogalmazta meg azt amit nem igen értettem soha, az „urbanizáltak“ furcsa gondolkodásmódját: „Egy ember az egész életét elmesélheti neked a metrón, vagy az utcán, gyakorta őszintébb az idegennel, mint bárki mással (baráttokkal, családdal, párjával, Önmagával), hisz úgysem látja őket többé.“
Nincs felelősség, elnehezítő kötöttség, mégis az igény, hogy valakiben nyomot hagyjunk végtére is kielégül. Így már megértem azokat is, akik „szeretnek gyónni“ – csak azt nem fogom fel tán soha, miért nem jöttek még rá, ez szükségtelen, ha magukkal szemben őszinték. Persze, akkor nem kellenének se egyházak, se pszichológusok, sőt, talán még politikusok sem. Akkor nem lenne akkora értéke a falusi csendnek se, amit nem lehet dunsztos üvegbe zárva magaddal vinni.

Az utolsó januári csendemet, melyben csak én vagyok négyszemközt magammal.

Köszönő(v)iszonyok

Megállítják és a lehető legnagyobb természetességgel követelik az információkat, a segítséget. A szakember ilyenkor csak heherészik és igyekszik szakmai titkait jól kiforgatni, hogy azokat misztikus techno köd lengje be. Aztán mégiscsak átesik a határon, hamarabb szabadul ha nagyvonalúan megosztja a titkát: vírusirtónak ezt meg ezt, használt memóriamodulok erre meg arra, excelben meg ezzel adunk össze, azzal mentünk. Meg sem köszönve jelzi, hogy megértette. A következő heti piacon azért a szakember ráköszön, mégiscsak egy faluban laknak, napi szinten találkoznak. Elengedi a füle mellett és úgy néz rá, mint borjú az új kapura. A szakember nem durcás fajta, még ha másik énje az érzelmekkel és érzésekkel foglalkozik is szabad idejében. De a szakember számára ez csak az egyik a sok közül. (more…)

Színházban: De ki viszi haza a biciklit?

Mindenképp kivételes alkalom mikor meglódul falumban a kulturális élet. Irodalmi estek, tárlatok és színházi előadások. Aztán mindig megbánás: nem jutottam el mindenhova ahová szerettem volna. Időhiány? A kárpótlás a tegnap esti előadás formájában érkezett a “De ki viszi haza a biciklit?” című monodráma képében. A Szerbhorváth György által megálmodott miliő közelebb áll a valósághoz, az egyszerű hétköznapi vajdasági, falusi valósághoz, mint azt elsőre hinnénk. (more…)

Eltávolodások / Tanyára a válságok elől

Párhuzamok. Végtére is a falum pont olyan, mint a most éppen összedőlni készülő globalizált világ. A média és pánik pocsolyájában játszó hatalmak éppen összeszarni készülik magukat. A párhuzam?  A falusi pletyka és a picsogó média ugyanazon a törzsfejlődési szinten állnak. Az egyik szaftos történeteket ígér, a másik gazdasági világválságot (már megint). A következmény a közember számára ugyanaz: nem akarok részese lenni, nem akarom sem látni, sem hallani. Mindenki szereti – de tudják, hogy valóság alapja nem igazán van és csak szenvedni lehet tőle. Mégis létező fogalmak.Ki ne játszadozott volna el már a gondolattal, pláne ilyen ínséges időkben, hogy eltávolodjon a világ sercegő háttérzajával beoltott hétköznapoktól.De nem csak, úgy hogy megtagadja a 21. század vívmányait, mint a mobil és a net, esetleg a TV. Nem csak félig. Hanem teljesen izolálja magát ebből a valóságból, ebből az idősíkból…

(more…)