The course of true love never did run smooth.
Szerelemnek nevezzük mégsem igazán értjük, mit jelent szeretni. A világ örökös pörgése közepette elenyészik a lényeg, szem elől tévesztjük és gyakran értelem és érzelem nélkül hullanak alá a napok száraz levélként a fákról. Üldözzük, kétségbeesetten kergetjük a boldogságot, túlkomplikáljuk körülményeit, precízen igyekszünk megfelelő keretet biztosítani neki, hogy az jogos, kívülről megfelelő legyen, görcsösen ügyelve rá mások mit gondolnak róla és hogyan látják. Megfelelni – valahol mélyen ez minden ember vágya, megfelelni az elődöknek, a többségnek, a társadalmi elvárásoknak, megfelelni önmagunknak – annak a képnek, melyet a tükörben látni szeretnénk ha belenézünk. De eközben egyre távolabb sodródunk attól az egyszerű igazságtól, amik vagyunk és a valódi boldogságtól, melyet mikor lehetőség adódik rá elutasítunk, mert annak formája oly tökéletlennek hatott, hogy azt képzeltük ez biztos nem lehet az, túl torz, túl egyedi, nem összeegyeztethető azzal, amit látunk magunk körül a filmekben, a plakátokon, az újságokban és elképzelhetetlen az ami a stáblista lepörgése után jöhet egy-egy történet boldognak ható befejezése után. Pedig a valóság onnan indul, amikor már sem rendező, se operatőr, hangmérnök, vágó, előre berendelt statiszták nem alakíthatják az eposz irányát, megszabott játékidő nélkül, már csak a főhősökön múlik a további és nincs és nem is lesz már mindenható csapó, ha elszúrnak valamit, sem sminkes aki kiigazítja a mosolyt ha az valótlannak hat, vagy világosító, aki tompít a fényeken, ha azok túl vakítóakká válnának…
Nincs kapcsolódó bejegyzés.