Kellemes tavaszi langymeleg, valahol a belváros egyik sétálóutcájának kávézója előtt ücsörögve a forró fekete egyik elfajzott rokonát kortyolgatva előkerülnek a szőnyeg alól olyan témák is, melyeket okkal nem bolygatunk. Tény, hogy otthon éppen választások zajlottak és a nép az urnák elé járult újra karikázni. A szabad választás és annak hatásossága már régen megkérdőjelezhetővé vállt, persze a hangsúly talán nem is ezen van, hanem a tényen, hogy szülőfalunk átlagemberének életébe miként gyűrűzött be a politika.

Egy régebbi bejegyzésemben már írtam megdöbbenésemről, melyet az a tény keltett: a munkanélküli átlagember, aki a számlák örvényében fuldoklik egyedüli kapaszkodónak a valamely párthoz tartozást tekinti, jobban mondva annak bizonyos hozadékát: a nagy kutyák marakodása közben, csak lepottyan valami számára is ama nagy terülj terülj asztalkámról, melyhez mindinkább a pénz terít meg, mint az ideológia vagy konstruktív jellegű törvényhozás és szabályozás.
Nem most, hanem már jó húsz éve kisiklott illetve mellékvágányra szaladt az a szerelvény, ami arra hivatott, hogy a 90-es évek háborúi után ha nem is váltja majd meg egész Szerbiát, de legalább a még megmaradt becsületét és a többi nemzet előtti hitelének fejvesztett devalválódását megállítsa és valamilyen víziót teremtsen a jövőt illetőleg az ország polgárai számára. Persze ez elég delíriumosra sikeredett: míg egyesek Európa ölelő (fojtó)  karjaiba omlottak volna legszívesebben, addig az ellentábor újra valami mást álmodott, ahogy a többi kisebb hatalmi párt és csoportosulás is. A közös annyi bennük, hogy nincs közös pont. Ezen is túl jutottunk, amikor is elérkeztek az idei választások és az eddiginél mind nagyobb számban – sőt talán könnyebb megszámolni, hogy mennyien nem – a falu polgárai pártot választottak maguknak. Nem is ezzel van a gond, illetve csak részben, hiszen egy átlagember nyilván nem fog részt venni a sárdobálásban és dagonyában, ha van munkahelye, viszonylag biztos megélhetése. De mivel nincs, ezért idén igen nagy iszapbírkózás jött létre.
Az előző héten annyi különböző anyag landolt a postaládánkban, hogy jóformán grillszén sem kellett a május elsejei hús megsütéséhez. Ha azzal számolunk, hogy egy házhoz mennyi kampányanyagot juttatnak célba a lelkes önkéntesek és ezt beszorozzuk egy egész országra, akkor valami őrjítő végeredmény jön ki – mi mást lehetett volna ebből a temérdek pénzből kifinanszírozni? Ezt is megszoktuk, viszont azt nem, hogy az egyik párt képviseletében a szomszédasszony hangos kurjantgatások közepette a nyitott ablakon (!) keresztül dobálja be a jegyzetfüzeteket, öngyújtókat és golyóstollakat, miközben nem felejt el emlékeztetni, hogy „ugye tudod kire kell szavaznod?“. Miután összeszedtem a párkányra ömlesztett ajándékokat dühösen csak annyit tudtam kinyögni, hogy „majd én eldöntöm kire akarok szavazni“.

Voltak akik érvénytelenítették a szavazólapokat a saját egyéni stílusukban. Főként a 80-as évek folyamán született generációk nem hisznek már az öltönyösöknek...

Beszélgetőtársam a kávéja fölül sunyin pillantva megjegyezte, hogy soha nem kommunikált Facebook ismerősei keresték meg: nincs-e kedve koncertre menni ingyenes busszal és hát azért remélik hazafárad majd a szavazások idejére és megteszi kötelességét… enyhén utalva rá, hogy számolnak a szavazatával. Megint mások nyári Mikulást játszva csomagokat osztogattak a mély nyomorban élőknek cserébe a szavazataikért. Számtalan kis történet számtalan kis tisztességtelen villanással, mely felett kampány idején átnézünk, hisz a pénzért és fotelért tessék lemenni kutyába.
Amit igazán fontos megemlíteni az a közhangulat – sok családban van olyan politikai mecénás, aki a párt aktív tagjává vállt, ez pedig olyan társadalmi hullámzáshoz vezetett, melynek eredményeként a szomszédok egymást szemközt köpik illetve sokat mondóan fenyegetik. A kampánycsend alatt pedig modernkori vízkereszt szemtanúi lehetünk: ugye kitenni új anyagot már ilyenkor nem szabad, viszont azt nem írták, hogy mások plakátjait leszaggatni esetleg ütközne a kampánycsenddel… Akárcsak a megcsörrenő telefon, és a vonal túloldaláról bárminemű szégyenlősség nélkül érkezik is a kérdés: voltál már szavazni és ugye „xyz-re“ karikáztál, neked is ez az érdeked, ugye tudod?
Csak nevettük a képtelenségeken Acéllal a kávé habjának fodraitól majzos üvegpoharak asztaltársaságában, kár hogy felvetődött a betelepítés témája is. Jól ismert gond a falu elnéptelenedése, a fiatalok elvándorlása. Sok az üresen álló ház. Az pedig felettébb érdekes, hogy az utóbbi időben csak úgy záporoznak az új emberek kis közösségünkbe. Boltosként sok sok pletyka és valós információ (bennfentesektől) is elhangzott a pult másik oldalán a jövevények érkezése kapcsán. Egy benndolgozó úgy tudta, hogy 2011 év elején kb. huszonkét ház volt már a nevére íratva annak a muzulmán származású, feltehetően a koszovói régióból érkezett családnak, mely mára már imaházat is létrehozott a saját kis telkén. Az pedig már kicsit ingerlékennyé is teszi az embert, hogy egyre másra érkeznek a kinézetükből adódóan ezen famíliához tartozó rokonok, szinte végeláthatatlanul. Ami pedig igazán vérlázító, az az pletyka miszerint többek között Belgrád intézkedéseiről van szó, mivel a főváros melletti „karton várost“ fel kell számolni, így jó pénzért alkut kötött bizonyos községekkel, hogy azok engedjék betelepülni az érkezőket. Állítólagosan a vajdasági községek közül senki nem repesett az örömtől és élből utasították vissza az ajánlatot, kivéve egyet. / Ez mind puszta fikció persze és ki is tudná ezt alátámasztani, de mivel a nép száján forgó „szó-beszédről“ van szó, várható, hogy egy nap majd a vezetésnek szegezik a kérdést, mert a kisember mást nem tud, ha nem ért valamit: kérdez.
A betelepülőkkel egyetemben valamilyen érthetetlen oknál fogva megnőtt a lopások száma is a faluban. Ki érti? És itt most nem az eddig megszokott csip-csup lopkodásokról van szó, hogy Irma néninek elvitték a tíz tojást az ólból, vagy éppen a tyúkot… Itt egész házak teljes egészében történő kifosztásáról van szó… Na most egy mikróhoz nyilván nem kell lovaskocsi, viszont egy hűtőszerkényhez, tűzhelyhez, komplett konyhabútorhoz, francia ágyhoz, ülőgarnitúrához dukál legalább három-négy ember és egy furgon, ugyebár. A szomszédok semmit nem látnak, a rendőrség pedig a vállát vonogatja és malmozik, ahelyett, hogy járőröznének. Ne feledjük, hogy volt akinek az egész életét lopták ki a tetőn keresztül…
Egybeesés, szemfényvesztés, az üres házak olcsón történő bebútorozása? És vajon mikor nyílik meg Kishegyesen az általános iskolában az első albán nyelvű osztály? Miért pont ez a drága csepp kis falu ilyen vonzó az érkezők számára? Miért nem próbálnak a szomszéd településeken házakat felvásárolni? Hallottunk olyat is, hogy maga a háztulajdonos kereste meg a papjukat – „az én házamat vegyék meg inkább!!“ . A pénzéhség mikor ássa majd alá végképp a becsületet, hűséget és bátorságot? Vagy ez már meg is történt, és ami legrosszabb, nem csak a kisember korrumpálódott, hanem egy egész közösség tetőtől talpig?
Mit hoz így a jövő a telecskai dombok által ölelt völgy lakóira? Az elvándoroltaknak, ha egyszer jobb világ jön, ki tudja lesz-e hová visszatérniük, vagy már valami egészen mást találnak gyerekkoruk valamikori színterén?

Az életkedvet visszanyerni mindig viszontagságokkal teli vállalkozás. A kiégés igen fiatalon szívszorító: mind látni, mind magunk is átélni. Ott álltam a megszerzett középiskolai diplomámmal és egész egyszerűen semmi sem jutott eszembe. Nem tudtam mit is tehetnék, nem ismertem a következő lépést. A sejtés már akkor is bennem élt: nem itt, nem ezen körülmények szükségesek ahhoz, hogy a valódi életemet élhessem, az ezen túllévőt. Az elvándorlás lehetősége akkor még kivitelezhetetlen feladatnak tűnt, hisz anyagi helyzetem csupán az elkövetkező hétre redukálta a jövő fogalmát, de az is gyakran előfordult, hogy még a következő nap is puszta ködbe burkolódzva várt rám az utcasarkon túl.

Hamis csillogásként ragyogott a falu újjáéledő zöldje, mikor kiszálltam a taxiból. Kezemben a poggyász, talpam alatt a jól ismert utcák járdáinak utánozhatatlan koppanásai, a forró májust ígérő zamatoktól tömény levegőben. Hazafele, az igazi otthon felé baktatva érzékszerveimmel pajkosan játszó világra leltem. Az élmény bekúszott a tudat küszöbe alatt és felötlött a kérdés: miért is hagytam itt Tündér Ilona kertjét, ezt a valóságos paradicsomot, melyet úgy ismerek, mint a tenyeremet? Miért cseréltem le a nyüzsgő városra a nyugalom szigetét? Az érzékcsalódás eme csalfa, kielégített honvágytól sem mentes önmarcangolása egész addig tart, míg bele nem futsz az első éppen arra járóba, vagy nem látod meg a piactér sarki boltja előtt sörözőket. Abban a pillanatban rájössz, hogy kérdésed pusztán költői nyavalygás, egy hülye kényszerképzet eredménye, ami azt sugallja: ugyan, hisz itt is boldog lehetnél…
A szembejövők arca aztán lenulláz minden fajta kétséget, hisz meggyötört ábrázatuk barázdái közül könnyű kiolvasni a címszavakat, mint valami újság első oldaláról – miközben a belső lapok cikkeire már nem is vagy kíváncsi, mert szóról szóra ismered már mindet. Minimálbér, húsz éves reménytelenség, belefáradás, törleszthetetlen hitel részletek, mesterségesen beszabályozott euró árfolyam, politikai belharcok és csip-csup ügyek, anyázás, csőd, megélhetési bűnözés, korrupció, kilátástalanság, munkanélküliség, nyugdíjkorhatár, fásultság. Ezek csak a mindenki által ismert és elismert bélyegei mindennapjainknak, mögöttük pedig ott húzódnak azok a dolgok is, mely az érzékenyebb lelkületűeket egyenesen elüldözik innen: továbbtanulás helyett tv, könyv helyett apróhirdetés, színház, mozi és múzeum helyett kocsma, sport helyett drogok, kultúra helyett pedig legyintés mindenre. Erősen beszűkült tudattal könnyebb elviselni a bilincseket is….
Az itthon töltött napok folyamán igyekeztem minimálisra redukálni az emberekkel történő érintkezést, de még így is sikerült szóba elegyedni sokakkal. A választások árnyékában eutanáziára váró ország, az ígéretek bőségétől és a kapu alatt behajított röplapoktól felerősödő életundor kézzelfogható. A buszmegálló teleplakátolva, vasárnap sorszámkarikázás, megint. Találkozás egy régi kuncsafttal: Épp a topolyai munkaközvetítőbe megy, mert már nem akaródzik nekik kijárni helybe, pedig munkanélküli akad szép számmal a község mindhárom településén. Még öt évet kellene valahol lehúznia és talán megkapja a nyugdíjat. A lánya havi tizenötezerért gályázik – éppen elég az életben maradáshoz. A városhoz félúton, a buszon ülve már elmegy a kedvem a beszélgetéstől is… Visszaérve betérek a falu vadonatúj kínai üzletébe. Ez már a harmadik, a másik kettőnek sincs forgalma, erre itt van a következő. Mi már csak kínaiban vásárlunk úgyis. A boltos lányok régi ismerősök, arcukról egy pillanat alatt leolvasható a helyzetkép. Bár ne kérdeztem volna rá, de anélkül is mondják:
- Reggeltől estig vagyunk, hétfőtől szombatig, aztán vasárnap hozzák az új árút. Ha tízezret nem kapjuk meg, akkor nem maradunk ám!
Dühös leszek… Tízezer? És még az se biztos? Hát hol van itt a munkaadó és munkavállaló közötti párbeszéd? Mi az, hogy nincs előre leszögezett, megbeszélt bér, vagy egy valamire való bérminimum? Pláne ilyen végeláthatatlan munkaidővel?
Ami igazán megdöbbent az a nagy kérdés: – Te miért mentél el?
Hebegek habogok valamit, aztán igyekszem dióhéjba foglalni, hogy pont ezért, hogy az egyik legjobbnak tűnő munkahelyen sem kerestem annyit, amennyiből kezdhettem volna valamit magammal, igaz ez csak az érem egyik oldala – a másik talán nem is annyira lényeges azok számára akik már megszokták ezt a takaréklángra állított életet. Hogy szórakozni, kikapcsolódni se idő, se pénz, se lehetőség. Hogy három év alatt a reggeli nyitásra és az esti zárásra szűkült az élet értelmesebbik része a boltban ahol jómagam is dolgoztam és hogy az emberek negativitása oly mértékben kezdte belőlem kiégetni a hitet és a reményt, ami már elérte végül az ép ésszel elviselhető határt.
Nem vagyok különc – és ez a tény megnyugtat, ugyanis én a kései elvándorló hullámhoz tartozom, nem az első pionírokhoz, akik tíz évvel ezelőtt a NATO bombázások alatt és után döntöttek a távozás mellett. Én kivártam, de a fiatalság (ami még megmaradt bennem) nem tud húsz meg harminc éveket egy helyben topogni bizakodva, hogy jobb lesz. Ezért az elvándorlás, az édes otthon elhagyása, mert szinte megfolyt az ölelése, alig kapunk levegőt. Másrészről tehetünk bármit helyben, ha azt szabadúszóként visszük véghez, akkor meg sem történt, ha pedig valamely ideológia színeiben, akkor zászlójára tűz a politika, ami megint csak szerencsétlen elköteleződés azok számára, akik a szabad vélemény nyilvánítás és a szókimondás mellett tették le voksukat… Mert gyakran egyedül maradunk a szörnyeteggel szemben, hátunk mögül eltűnik a támogató tömeg és mi egymagunk hiába vágjuk le a sárkány egy vagy két fejét az visszanő. Összetartásunk hiánya okozza fiataljaink menekülését és az itt maradók elbukását…
Az pedig, hogy milyen messze megyünk, hogy csak a következő városig, másik országig, vagy a világ végéig talán egyenes arányban áll a kiábrándultságunk mértékével is. Van aki hetente, két havonta és tíz évente jár csak haza – akkor is látogatóba, de egy hét a régi miliőben bőven elég, hozzá, hogy jogosnak érezzük, hogy megbizonyosodjunk afelől: jól döntöttünk, helyesen cselekedtünk, mikor azt mondtuk – nem…

A Kishegyesről Budapestre történő utazás talán legegyszerűbb, legkényelmesebb és leginkább élménydúsabb utazási módozata mind a mai napig a vasúti közlekedés, ezen is felül a Topolyáról induló nemzetközi gyorsvonattal, az Avalával történő „száguldás”. A gyakorlott utazó pontosan tudja mire számítson, de még első, hosszabb távú vonatozásait éppen megélő gyanútlan személyem csupán mendemondákat hallott az Avala-élményről. Igen, létezik ilyen szájról szájra járó definíció: Avala-élmény, de ezt megelőzően a jegyvásárlás viszontagságairól szólnék pár szót.

A majd három hétig tartó budapesti kiruccanásom során szinte minden nap különböző hivataloknál kilincselgettem az ottani hosszútávú letelepedéssel kapcsolatos ügyintézés miatt. Mondhatni, hogy a tény: márpedig munkát akarok vállalni a fővárosban, egyeneságon hozta magával a megoldandó feladatok végeláthatatlan sorát. Munkát kell találni – első körben érdemes a helyi munkaügyi központba kajtatni, de amint átnyújtották a kitölteni valókat meg sem lepődve konstatáltam, hogy már a borítón érdeklődnek a TAJ számom és az adóazonosító jelem hogyléte felől. Evidens volt, hogy ezeket kell legelőször előteremteni. Mivel a pár héttel előbbi városlátogatásom során visszajáró szellemé váltam a helyi okmányirodában lakcímbejelentés és személyi igazolvány igénylése kapcsán, már otthonosan kezdtem mozogni a sorszámosztó gépek kezelésében. Miután minden procedúrán túl estem, ismét a munkaügyi központ dolgozóinak kezébe helyeztem a sorsom, akik természetesen azzal kezdték, hogy amennyiben munkanélküli segélyre tartok igényt lesz még pár kilincs amit le kell nyomnom. A kölyökkutyák csodálkozó fejmozdulatával reagáltak abbéli kijelentésemre, hogy köszönöm szépen, nem az állam nyakára jöttem én élősködni és nem tartok igényt a segélyre, közreműködésüket inkább az álláskeresésben venném szívesen. Ennek hatására azonnal a kezembe is nyomtak egy meghívót. Népszámlálási adatfeldolgozói munkakörrel kapcsolatban először csoportos tájékoztató, majd tesztelések illetve háromtagú bizottság előtti interjú következett. Habár leírva és elolvasva a jelenlegi status quo-hoz vezető események sorozatának taglalásán alig két perc alatt túl jutunk, ne feledjük el, hogy ez a zord valóságban két hétnyi vajúdásként csapódott le. Eközben szinte már intim kapcsolatot sikerült kialakítanom a Google Maps-al, illetve ideiglenes lakhelyemnek simán bejelenthettem volna a körúton közlekedő 4-es illetve 6-os villamost, mely minden megállójánál Hegyi Barbara hangja szórakoztatja hangosbemondón keresztül a nagyérdeműt: „átszállhatnak a földalattira / you can change to metro line one” – a one szócskát olyan gyönyörűen kimondva, hogy szinte orgazmusa van tőle az embernek. A sorozatos „szexuális” élmények Barbara hangjától és az ügyintézéstől természetesen lestrapálják még a falusi keménykötésű legényeket is, így a május elsejét (az utóbbi hét évben az első munkanélküliként töltöttet) szerettem volna valamivel nyugodtabb körülmények között letudni, ezért a szombati hazaindulás mellett döntöttem. Persze, előző este még Maya-channál és Maxic-sannál tettem baráti látogatást, mely végül delíriumhoz közeli állapotba torkolló, hajnalig történő sörözéssé, vízipipázássá és giroszozássá módosult. Ennek köszönhetően a reggel hat órára tervezett Népligetes busszal történő indulás élből kiesett, de a délelőtt kilenc órási vonat is nélkülem indult el, míg én a szobámban közelebbi ismeretségbe kerültem a magyarországi sörök által indukált metilalkohol mérgezés tüneteivel, melyet egy két literes buborékmentes ásványízes palack szárazra nyalásával igyekeztem enyhíteni. Mondanom sem kell, hogy kevés sikerrel.

Valahol mindig elszámítja magát az ember – történt ez velem is, mikor is én még délben vígan vasalgattam (próbáltam nem megégetni sem magam, sem a ruháim) a már egy hete beszáradt és azóta rongyossá gyűrődött pólóim. Fél egykor érkeztem meg a Keleti Pályaudvarhoz még mindig zúgó fejjel, viszont rendíthetetlen magabiztossággal. Az információs pultnál megkérdeztem, hogy arra a szép piros vonatra, az Avalára hol is vehetnék egy jegyet – a nemzetközi jegypénztárnál, aranyoskám. Minden pöpec – gondoltam, de amikor a megpillantottam az utoljára talán a Titanic túlélőinek arcán látható értetlenséggel álldogáló emberek tömegét, kezdtem megijedni. A sarokban sunyin kínálgatta magát régi jó barátom a sorszámosztó dög. 697. – hmm, nem lesz gond… Majd összetalálkozott pillantásunk a sorszámkijelzővel: 650. Na, ekkor már hatványozottabban kezdett ismét erőt venni rajtam a hányinger. Tizenöt perccel az indulás előtt még csak a 666-osnál tartottunk, de mivel senki nem jelentkezett odarohantam a pénztárhoz és a kétségbeesett utazók rimánkodó hangján kérleltem a hölgyet a jegy szervírozására.

–Mégis mit képzel?

/ Köszönöm… majd betettem magam mögött az ajtót és a peronhoz álltam. Roma hölgy kilenc óránál közeledve, mosolyogva buzdított szegény gyereknek történő adakozásra. Én meg bambán toporogva közöltem vele, hogy ha nem túl nagy baj, nekem most első lenne a hazajutás, de úgy tűnik dugába dől ez is, mert a sorszámomnak majd csak valamikor jó egy órával a vonatom indulása után veszem hasznát, és mivel nem vagyok Hiro Nakamura, hogy teleportálni tudjak innen helyből az addigra már kilométerekre lévő Avalára, megérheti, hogy most éppen adakozni van a legkisebb kedvem.

-Háde nem kő magának sorszám, nézze, ott az utazási iroda, ott megveheti!
*Összecsókoltam volna, ha van rá időm, de így még csak egy ötszáz forintost sem adtam a bigének (paraszt vagyok válsághelyzetben, ez van), már rontottam is be a másik ajtón. Bő hét percem maradt és csak egy nő volt előttem, viszont ő kényelmesen befészkelte addigra már magát a pult előtt elhelyezett székbe azt sejtetve, hogy feltehetőleg világ körüli turnéra indul és most kívánja megtervezni ától cettig az utazását. Mögöttem dagadni kezdett a sor, először egy férfi, majd egy újabb hölgy dokkolt be. Egy óra előtt öt perccel már igencsak hisztérikus állapotban kopogtam ujjaimmal a bőröndömön, de az önérzetemet csorbította volna, ha a már pultnál ügyeit intéző hölgy elé turakszom. A gondviselés küldte a két mesterségesen szőkített hajú, illetve a kelleténél kicsit barnábbra grillezett, gyanúsan rövid ruhába bújt csajokat, akik engem véve célba könyörögtek, hogy beállhassanak elém. Ekkor szakadt a film és remegő hangon közöltem velük (lehetőleg annyira hangosan, hogy az átjusson az ügyintézőnőtől bennünket elválasztó üvegfal túloldalára is), hogy az én vonatom három percen belül indul és fél karomat adnám egy jegyért az Avalára. Ők is oda akarnak jegyet váltani, ők Bécsbe – no jó, én meg Belgrád felé (és akkor jött is a WTF momentum, hogy a hatos peronon álló szerelvény, akkor most merre is fog továbbindulni?). A turnés asszony tisztelettudóan felállt és maga elé engedett, mivel láthatóan nekem most élet halál kérdés az utazás, míg ő ráér, csak pár nap múlva utazik.

-Egy jegyet az Avalára! – ekkor már dörmögő hangon, leginkább a Holló című film főszereplőjének eszelős tekintetével.
-Nincs a homokára írva, hogy meddig utazik! – szájbiggyesztés. / Na ha valamivel ki tudják húzni a gyufát, akkor a szájbiggyesztés. Nekem ez olyan, mint Norman Batesnek egy ártatlan nő, aki késő este érkezik a fogadójába éjszakai szállás reményében – azaz teljesen kicsapja a biztosítékot…
-Topolyáig, de gyorsan! – az előző esti girosz lassan keresztbe állt a gyomromban.
-Siessen, ez a szegény fiú lekési a vonatot, mindjárt indul!!! – kórusban csiripelve a vélhetően munkakör tekintetében az legősibb női mesterséget űző lányoktól.
-Én kérem már reggel nyolc óra óta dolgozom!– újabb szájbiggyesztés, de a grillezett barbik helyettem is visszavágtak.
-Mi is dolgozni megyünk, képzelje, de siessen már! – vizuális típusként, most is elindult valami kép egyik szinapszistól a másikig, de gyorsan elhessegettem, hogy vajon milyen minőségükben dolgozhatnak a fiatal hölgyek majd Bécsben.

A jegy rovatait kínzóan lassan, aljasan komótosan töltő pénztárost csupán a üvegfal mentette meg attól, hogy kiemeljem a székéből és addig üssem a kofferommal míg még levegőt tud venni, a többit pedig a cicababákra bízzam. A kapcsozós jelenet egy emberként ébresztett szimpátiát irányomba a mögöttem várakozó tömegben – ugyanis a töltet kifogyott és ezért egy enyhe „hehehe” kacaj kíséretében át kellett nyúlnia a másik pénztárhoz: eközben már torkuk szakadtából üvöltötték a szőkék, hogy „jó lesz már úgy ahogy van, ne húzza az időt!!!”

-Mennyi?
-Ötezer-kettőszáz-kilencvenöt! – a jegyem sarka már elérte a képzeletbeli határt a pult onnansó felén, miközben a hangosbemondó az Avala kapcsán már a „sínek mellett tessék vigyázni”-t szajkózta. Ötezer-ötszázat vágtam a nő arcába, a jegyet felkapva pedig futottam az ajtó felé, melyet majdnem félfástól téptem ki, miközben a váróterem egy emberként üdvrivalgott…

A szőkék: -Siess, sikerülni fog, jó utat, még eléred!!!
A mögöttem álló férfi pedig eképp: -Gyerünk kishaver, menni fog!!! – filmekben látni ilyet, persze azért éreztem a pult mögött ülő céda jeges késként a hátamba fúródó tekintetét is.

Lélekszakadva rohantam, kis híján fellökve a szembejövőket, majd határozott erővel csaptam rá a nyitógombra a legközelebbi ajtónál. Nem feledve a Bécs vagy Belgrád dilemmát azonnal a odarontottam egy fiatal lányhoz és közben magamban mandaláztam: „csak ez legyen az, csak ez legyen az”.

–Te, ez megy Belgrád fele?
–Igen, kérem! – olyan félszegséggel, mint akikbe a szülei jól beleplántálták, hogy csapzott, ideges és meglehetősen gyanús külsejű férfiakkal ne elegyedjen szóba a világ minden kincséért se.
-Megmenekültem. – gondoltam magamban és lehuppantam az egyik ülésre, majd újra a hangosbemondó üzenetére figyeltem.
–Az Avala eurocity indulása Kelebia, Belgrád felé előreláthatólag tíz percet késik, szíves megértésüket kérjük és elnézést a kellemetlenségért ….

A mennyezet felé emeltem tekintetem és csak ennyit gondoltam:
-Hé Öreg, nagyon jó humorérzéked van!

A last minute akciók egyik nagy erénye, hogy szinte aprópénzért juthat a hétköznapi színházlátogató is jegyhez, bár számolni kell annak esélyével is, hogy a tíz órával a kezdés előtt lefoglalható helyek nagy hányada elégtelen rálátást biztosít a színpadra. Persze nem is lennénk mi végtelenül pozitív beállítottságúak, ha erre nem azt vágtuk volna rá: legalább egy teljesen más szemszögből láthatjuk a színi előadást, mint a nézőtér közepén helyet foglaló művészetkedvelők prominens elitje. Jég csörgött rám dél körül, hogy van egy csomó lehetőségünk színházlátogatásra és közel három percen keresztül sorolta az olcsón megtekinthető darabok listáját, míg én vaktában a „Lovakat lelövik, ugye?” címnél ragadtam le.

Valahogy ismerősnek tűnt – mint később kiderült ez Horace McCoy nagysikerű regénye és amerikai film is egyben, tehát jó anyagból merítkezhetett a színpadi átiratot megálmodó Eszenyi Enikő, a darab rendezője.

A Vigszínház karzatán sikerült a második sorban lecövekelni – ebből adódóan tényleg kicsit furcsa szögből láttunk csak rá a színpadra, de az előadás tekintetében ez alkalommal még előnyünkre is vállt a madártávlatból történő szemlélődés. Mindazonáltal, még az előadás kezdete előtt jól körbenéztem és mivel az emeleti kupola karzatán ültünk a kezdésig hosszasan csodálhattam a gyönyörű, sok-sok ágú csillárt, illetve a historizmus stílusával ünnepélyességet idéző enteriőrt és el kellet ismernem, 600 jó magyar forintért igazán megéri eljönni, hisz több, mint két órányi tömény színházélményt kaptunk.

 Az eredeti történet az I. Világháborút követő gazdasági válság Amerikájában játszódik, ahol egy maratoni táncversenyt rendeznek, melyre a sztori két főhőse is benevez sok hasonszőrűen leszegényedett emberrel együtt. A pénz mindannyiuk számára valamifajta megváltást hozhat, életük, túlélésük múlik rajta. Ezt az alapfelállást fogta meg Eszenyi és egy bravúros mozzanattal átültette a jelenkori Magyarországra, egészen pontosan egy apró Balaton melletti települést álmodott meg a dráma helyszínéül. Az irónia és a különböző kameók (mint a színházbezárások vagy az olcsónak tűnő főcímdal – Szeretlek Magyarország) furcsa kényelmetlenséget okoznak, ugyanakkor könnyű ráismerni a párhuzamokra – a szereplők nagy része dobbantana a középeurópai kis országból, mely különböző régióinak lakóiról fest nevettető, ugyanakkor elgondolkodtató képet is az általános sztereotípiák felhasználásával. A két főszereplő: a leginkább lepukkant hippi feelinget hozó Robi (Lengyel Tamás) és a végig sziporkázó, vörös ruhájában tekintet vonzó, dögös Glória (Bata Éva) egy éjszakai autóúti stoppolás során ismerkednek össze és ez az ártatlannak tűnő találkozás lendíti mozgásba a végzet kerekét, mikor is a filmrendezői ambíciókat dédelgető fiú belemegy, hogy táncpartnerül szegődik a múlt elől menekülő nő mellé. A táncmaraton többi szereplőjének bemutatására is nagy hangsúlyt fektettek, hisz mindegyik pár külön-külön mutatkozik be a jelentkezés és sorszámosztás folyamán: és itt a pont, amikor is a múlt és jelen kéz a kézben jár, hisz ugyanazokkal a gondokkal küzdenek a szereplők, mint az eredeti történetben, csak jó nyolcvan évvel később, bár a felállás ugyanaz: hitelek, adósságok, családi gondok elől menekülve utolsó esélyként tekintenek a tetemes fődíjra, amely a nyertesek gondjait egycsapásra megoldhatná. Ugyanakkor a darab folyamán nagyon szépen bomlanak ki a kezdeti tőmondatok külön-külön kis történetekké, miközben a táncosokat markában tartja a média és showbiznisz kegyetlen világát jelképező konferanszié, Roki (Pindroch Csaba), aki a kulisszák mögött ugyanúgy emberré válik a darab egy fordulópontján – maga is az általa épített és igazgatott világ foglya és áldozata is egyben.

Hogyan vedli le gátlásait a kisember, hogy válik a díj bűvöletében egyre aljasabbá, hogyan bomlanak fel a párok, hogyan vállnak hűtlenekké saját maguk és szeretteik számára és hogyan sodródik közös sorsuk a mű végi tragédia felé megállíthatatlanul? Ennek kifejtésére kicsit talán kevés is a játékidő, mivel mindenki szerves része a végjátéknak – ebből adódóan szétaprózódik a néző figyelme és végül már a főszereplőkről kezd elterelődni a fókusz. Ennek tudható be a meglepetéssel és érthetetlenséggel vegyes mű végi nagy dráma, a gyilkosság, melynek nem érezzük a súlyát. A darab folyamán nem vetült ki, nem mart belém a reménytelenség, melyből az egyetlen kiút csak ez lehetett volna. Nem működik egyedüli megoldásként, sőt még alternatívaként sem, ami kicsit nyomaték nélkül hagyott engem személy szerint, de mivel nem ismerem az eredeti művet így abban a tudatban keltem fel a székemből, hogy egy zseniális darab bizonyosan követi az eredeti mű feszültségépítkezési térképét és biztos ezért a hiányérzet végül is bennem.

Ami a kivitelezést illeti: zseniális!!! A Kopek Gábor által készített médiainstallációk végigkísérik a játékidő jelentős hányadát és elementáris erejűek. Gyönyörűen játszva a fényekkel és árnyakkal, illetve a háttérre vetített kisfilmekkel megrázóan személyessé téve az élményt. Duda Éva koreográfiája ugyancsak lehengerlő, hiszen ez egy félig musical is énekbetétekkel és szemet gyönyörködtető táncokkal – hol virtuóz szólózással, hol megannyi stílust vegyítő csoportos ringással. A táncok során mindig azt vártam, hogy mikor könyököl be valaki valakinek, vagy csapják meg egymást véletlenül a párok a dinamikus, gyors lépések és mozdulatsorozatok közepette – ilyen nem történt ami annak is ékes bizonyítéka, hogy minden egyes mozdulat hibátlanul időzített és kicentizett. A szereplők játéka élvezhető, csak pont a narrátorként is funkcionáló Robi karakterét esett nehezemre átérezni, pedig ő az egyik kulcsfigura. Szó se róla, ez egy rohadtul megerőltető darab a színészeknek, rengeteg mozgással és rengeteg énekléssel, a holtidőben pedig színészi játékkal, mégis nagyon egyenletesre sikerült. Le a kalappal a társulat előtt!

Külön piros pontot érdemel még a zene és hangszerelés, mely Dinyés Dániel munkáját dicséri. A mindenki által jól ismert dallamok felcsendülése és az egyedi megoldások (a zenekar egy a színpad feletti hídszerkezeten játszik) mind elősegítik a hangulat teljes átadását a nézőtér soraiban ülők részére. Megbabonázó volt számomra a Csillag vagy fecske című dal (eredetiben Kispál és a borz) akkordjainak felcsendülése…

Összességében kiváló megoldásokkal operáló darab, ahol ugyanúgy nagy hangsúly van a koreográfián és éneken, mint a technikai jellegű elemeken. Mindenkinek szívből ajánlom megtekintésre akit ugyanúgy vonz a színház világa, mint szerény személyemet.

Léteznek az emberek múltjában régi történetek… Habár az elmúlt idő hossza nyúlfarknyinak tűnik a történelem nagy hullámveréseihez viszonyítva, mégis az egyén, a szemlélődő nézőpontjából irdatlan távolságot sejtet a visszatükröződő gyerekkor hol homályosan, hol kristálytisztán remegő árnyképe a letűnt napok tavának vizén. Köldökzsinór valami elveszetthez, mely a felnőtté válással végleg elszakad. Visszahozhatatlan a történetünk, valahol minden elveszik útközben. Ahogy a Pecze-kastély évről évre egyre rohamosabban lesz az enyészeté, vagy ahogy a bumerángok már nem engedelmeskednek a karom szándékának. 

A rohanó, folyton változó városokból hazatérve hatalmába kerített valami kisstílű nosztalgia talán vagy spontán emléktöredékek lettek volna? Együtt lenni, együtt a vérrel és hússal, a nem választott, hanem rendelt testvérrel, aki habár unokatestvér pusztán, mégis múltunk és közös kalandjaink valami sokkal titokzatosabb, izgalmasabb kapcsolattá mélyítették eme kötést kettőnk között. A rejtélyt ami a gyerekkorból kivezetett és a kegyetlen felnőtt világ kapuja elé vetett bennünket csak mi ismertük. A fordulópontokat ugyanúgy, ahogy az átváltozás fájdalmát is. A metamorfózis az ember esetében mindig fordítva történik, ki érti miért? Mi pillangókból vedlünk vissza hernyókká, minden átlépéssel egyre kevesebbek és kevesebbek leszünk, míg egy nap elfogy majd minden abból a születésen túlról magunkkal hozott éteri anyagból, abból az egyedi selyemszálból, melyből a gyerek képzeletének szövőszékén leírhatatlanul gyönyörű és megismételhetetlenül bonyolult kelméit szőttük… Voltunk mi elveszett városok őslakóinak leszármazottjai, atlantiszi unokák, őrült professzorok, űrutasok, régészek, viaskodtunk sárkányokkal, élőhalottak, ismeretlen feketeségekkel, mindig a fény oldalán állva sámánok és boszorkányok által ráolvasott kardokkal és íjakkal. Alkottunk mi tíz évesen horrornovellát, melyet a kamra végében álló, kiselejtezett sporhelt pernyetartójában rejtettünk el. Loptuk Edit nagynéném cigarettáját, melyet a szekrénye mélyén dugdosott keresztanyámék elől, hogy aztán régi pipákba tömködve legyünk rosszul az olcsó dohány fojtogató füstjétől. És ez alig lélegzetvételnyi felemlegetése csak annak a temérdek közös emléknek, ami a több mint tíz év alatt felhalmozódott a kósza hétvégék immáron padlásra pakolt halmában.

Felnőttként egykori kalandjaink színhelyén, a csonka torony árnyékában cigaretta füstöt eregetünk…
-Emlékszel, amikor a ma már porig rombolt nyugati szárny ablakában megmentettem az életedet? – kérdi bátyám.
-Igen, már akkor is ügyetlen voltam és az ablak peremén lavírozva, fejjel előre kezdtem el zuhanni kis híján, bele a több méterrel alattunk lévő téglatörmelékbe és szúrós szederindákba. Ha akkor nem kapod el a kabátom sarkát, ki tudja mi történik…. – révetegen pillantok a hely felé és felidéződni látszik az infantilis énünk, ahogy lázadva a világ ellen ide menekültünk a mindennapoktól. Az iskola unalma, és az otthoni gondok elől szökve. Mi nem láttunk jobb időket azoknál melyekbe beleszülettünk. Sosem láttunk jobbakat, így szoktuk meg. Hogy szüleink száján a „pénz” szó mindig sóhajt, hörgést hozott magával. Átkozódást és keseredést. Mit sem sejtettünk valódi nehézségeikből, csak egyet ismertünk: nincs.

A táskámból előhalászom a bumerángjaim. Igen alkalmas jószágok, melyek immáron tizenkettedik életévükbe léptek, mióta a birtokomba kerültek. Saját életük, történetük és múltjuk van ezeknek a fából faragott levegőakrobatáknak is. Még a törés előtt, mikor apám végső tette máshogy nyilatkozott az életben maradás és a folytonos küzdelem álláspontjáról, mikor öngyilkos lett, még azelőttről regélnek. Három elválaszthatatlan jó barát históriáját őrzik, akik alig tizenkét évesen, a faluhelyen olyan nagy eseménynek számító búcsúban az egyik bazárostól vették őket. Kettőt – kettőt. Ezeket röptettük végeláthatatlanul a lemenő nap fényében az égig érő platánok kora esti árnyékában a focipálya rövidre nyírt gyepén a nyári szünidő végtelenjében. A többieké valahogy mind elveszett: vagy fennragadt egy megmászhatatlan fa koronájában, vagy a szomszéd áthatolhatatlanul burgyingos telkén szállt le… Sosem lettek meg, mind elveszett, ezt a kettőt kivéve amit itt fogok a kezeimben.

Most újra gyerekké lettünk, furcsamód élvezem a horizonton alá bukó nap utolsó sugaraiban és a langyos nyugati szellőben történő rohanást a szántóföldek süppedős barázdáiban. Mikor is futottam utoljára versenyt a széllel, izzadva, zihálva , a kimerültségtől a földre esve? Mintha egy másik életben lett volna ez is, amire már senki sem emlékszik.

Ami legfurcsább, hiába dobom, hiába hajítom őket úgy mint egykoron… valahogy a bumerángok már nem jönnek vissza, nem a lábam elér érkeznek, hanem sok méterrel arrébb csapódnak a földbe és én nem értem. Miért?

Sok fogadalmam volt már életemben, általánosságban ezek többségét be is tartottam – leszámítva a meglehetősen túlzó, újévi fogadalmakat. Budapestre kerülésem előtti két hetében már elindult a promóció: Szabó István álmodta vászonra Szabó Magda regényét, az írónő egyik legszebb, legmeghatározóbb, legkarakteresebb művét, az Ajtót. Ezidáig sokan azon a véleményen voltak, hogy mivel ez egy lélektani regény, szinte filmre vihetetlen… Kicsit egyet is értek, kicsit ellenkezem is, de első idegenben töltött hetem nagy eseménye kétségtelenül a Mamut pláza mozijában vetítésre kerülő film lett – vagy csak lehetett volna?

Általában igyekszem objektív hozzáállást tanúsítani, amikor egy adott témáról, főként könyvről vagy filmről írok kritikát, mert célom a pártatlan tényfeltárás, nem pedig az olvasó/néző megvezetése saját elvárásaim tükrében, az adott mű kapcsán. Ez alkalommal viszont túlontúl hozzám nőtt eme történet, hisz a könyvet “csak” négyszer olvastam, a hangoskönyvet pedig kb. ötvenszer hallgattam meg az utóbbi két évben, melyből az is következik, hogy szinte szóról szóra, jelentről jelenetre ismerem a történetet. Igen, ez a klasszikus állapot, amikor is a fejünkhöz vágják: a film sosem adhat olyan élményt (pláne nem zanzásítva másfél órában), mint a könyv, melynek akár minden sora után tarthatunk megállót, elmélkedhetünk azok tartalmán. Az Ajtó hatványozottan viseli magán ezt a jegyet – minden szónak, mondatnak, bekezdésnek idő kell, míg igazán leér a lélekig. Ízlelgetni kell, mint a jó bort, nem pedig az üveg szájára cuppanni és szárazra nyalni a flaskát. És itt is a fő probléma a filmmel: nem tud átlényegülni, csak részleteiben képes arra, amire a könyv. Leginkább az eseménytelenség eseményei okozzák a gondot: a történet egy írónő és házvezetőnőjének sajátságos, viszontagságokkal teli kapcsolatát mutatja be attól a pillanattól kezdve, hogy Szeredás Emerenc megjelenik az író házaspár életében, egész addig a momentumig, míg megsebzetten, mégis méltóságteljesen kivonul a múltszázad Magyarországának díszletei közül. Tragédia, melankolikus, iróniával és egyetemes igazságokkal átszőtt történet ez, két ember között létrejövő kapcsolatról, melynek tartópillére a bizalom, ugyanakkor ez is okozza az extázisba torkolló dráma végén mindkettőjük vesztét. Szeretni és bízni felemelő érzés – ugyanakkor remek példája az árulásnak is, melyet ha nem is mondanak ki így, mégis érződik: szándéktól függetlenül is csak árulás. Ahogy az írónő regénye első fejezetében le is írja: “Én öltem meg Emerencet és ezen az sem módosít, hogy nem megölni, hanem megmenteni akartam.”

A könyv leíró részeinek tükrében hathatós és hiteles enteriőröket és világképet mutat be a film, hangulatos kamerabeállításokkal, hol aranyszín, hol hűvös optikai szűrőket használva igyekeznek átfogni a jelenet hitelesebb érzékeltetését. Sikerül is, igaz csak félig meddig. Jég véleménye, aki elkísért a vetítésre, talán a legrelevánsabb, hisz ő nem állott kapcsolatban előzőleg az irodalmi alkotással, így teljesen pártatlanul unhatta magát kishíján halálra – a saját unalmam és a vontatottság érzése esetemben persze betudható volt a történet mélyreható ismeretének… Ugyanakkor végkövetkeztetésként arra jutottunk: az Ajtó nem jó film. Ez nem azt jelenti, hogy rossz, de az aki ismeri a regényt érthető hiányérzettel fog felkelni a székéből, míg azok akik nem, másfél óra tévéjátékos minőségű, átélhetelen élményként azonosítják – filmként sem képes a szorit nem ismerőket megkötni, meghatni, bevonni. Ez is kulcsfontosságú megállapítás: minőségileg tévéjáték és nem mozifilm. A másik amit megemlítenék, az az enyhe kis igazságtalanság, hogy a főszereplők bizony – magyar történet, magyar író tollából, magyar rendezővel – külföldiek. Megértem én, hogy a címszerepben egy Helen Mirren (Emerenc) és Martina Gedeck (Magda) mégiscsak húzónév a fim számára az értékesítés illetve marketing során, de azért kikérem magamnak: nem létezik, hogy nem találtak egész Magyarországon két olyan kaliberű és tehetségű magyar színművésznőt, akire ráoszthatták volna ezen szerepeket – jó, tudom, a költségek oroszlánrészét a koprodukcióban a német fél állta és kénytelenek voltak tejesíteni az iránti igényüket is, hogy egy német színésznőt is tessék már beletenni, de van olyan kompromisszum ami már nem a lenyelhető kategóriába tartozik. A kontraszt hathatós, hisz a többiek meg mind magyarok… Az angol (eredeti nyelvű) verzióban a magyar színészek artikulációja és akcentusa hiteltelen, suta, míg a magyar verzióban a szinkronra leginkább a furcsa jelző illik.
A szépirodalmi mű nemcsak története miatt páratlan, hanem nyelvi sokszínűsége, a szöveggel történő virtuozitást sem elhanyagoló játéka okán egyedi. Ezen egyedisége, zamata pedig pusztán olvasatban képes megadni egyéniségét. Megfilmesítve már lapos – hiába a lépten nyomon a regény szövegével azonos szövegkönyv. A monológok átcsapnak dialógusokba, a mellékszereplők személye nem is érződik – holott a könyvben külön fejezetek jutnak Polettnek vagy éppen Sutunak. A film legnagyobb gyengéje, amit pedig már fentebb is megemlítettem: a történet lélekközpontúsága: itt nincs akció, vagy szokványos törénetív, sem a végén világmegváltás és repeszeket szóró, robbanó gránátok. Itt csak az érzelmek és a hétköznapok vannak és ez ilyen téren megfilmesíthetetlen úgy, hogy az szórakoztató legyen egy amerikai blockbusterekhez szokott átlagnéző számára – holott pont a történetre koncentráltak a lelki mélység helyett. Talán így egyszerűbb volt? A Barabás Béla által komponált filmzenére pedig talán az “idegesítő” a legjobb szó: hegedű nyenyerészés és egy adott téma vonul végig a filmen, ebből adódóan pedig csak imádkozunk, hogy ne csendüljön fel ismét, mert lassan de biztosan nyúzzuk le az ülések karfáinak borítását. Semmi változatosság vagy színvonal ami arra késztetne, hogy megvegyük az albumot – de ez valahogy jellemző is a magyar filmekre, szegény Szabó Magda másik megfilmesített regényére is igaz ez, az Abigélre, ami pedig brácsa – oder – cselló témája legalább fülbemászó és kellően komor, viszont ugyancsak egysíkú és a negyedik rész végén már herótja van a nézőnek tőle…

Összesítve: a karakterek önazonossága giccs, a zene szörnyű, a történet lapos, a speciális effektek, mint a műhó (amelyből nem kerül a szereplők arcára egy pihe sem!), a nem ázó kabátok az esőben, az otromba CGI grafika a visszaemlékezésekben (ahol egy aranyhal és ponyt háttértörténete is befigyel – de hogy minek?), a mellékszereplők csupán árnyékképek, mind mind rosszul eltalált. Adaptációként inkább letagadni való, önálló filmként pedig kínzóan unalmas… /fesztiváldíjak és égbemenő promóciók ide vagy oda/

 *Megjegyzés: a történet Viola nevű keverékkutyája nekem úgy tűnt elsőre mást jelentett, mint a rendező számára. El is szégyelltem magam: – Ennyiszer olvasni és hallgatni hangoskönyvként egy regényt és az én szememben a kutya egy kis sarki keverék, itt meg egy borjú nagyságú fajkutyának tűnő valami. Aztán más kritikák is kirtértek erre: az bizony egy fajtiszta golden retrvier a filmben, a könyvben pedig nagyon nem így van – ezért megnyugodtam: csak egy újabb pontatlanság a megfilmesítés folyamán…

A gondolat sebessége egyesek szerint a leggyorsabb a világon. Báris ami az emberi elme számára a még felfogható tartományon belül mozog. A fény terjedésének gyorsaságát csak villódzásként érzékeljük, viszont a gondolat, az ötlet kialakulása, tudatosodása még a figyelmi határ egy keskeny sávján lavírozva megteremti az illúziót. Az illúziót, ami a sebesség érzékelésének tekintetében jön létre.

A kéz pedig sosem elég gyors… az elméhez viszonyítva sosem elég gyors. Ennek csapdájában vergődik az alkotó folyamatosan, aki képtelen követni az agy rejtekének elektromos viharaiban felvillanó száraz villámok ívét. Írás tekintetében hatványozottan érezzük eme probléma sajátosságát. A blog utóbbi csendje, némasága nem valami “burn out” szindróma eredménye, csupán a firkászt érő megannyi hatás feldolgozására és szavakba öntésére szánt idő szűkössége érződik. A billentyűzetet alig hagyja el az előző napi élményből felszabaduló első nagy kezdőbetű, máris ömlenek ránk az új ingerek. Formájuk a legkülönfélébb lehet: manifesztálódhat hangok, formák, illatok, színek formájában. Olyan, mint Visnu istennő megannyi arca, mely mindegyike más és más mégis egy – ugyanakkor felfoghatatlan a pluralitás. Ilyen a város szüntelen zakatolása is, mely leginkább egy fehér laphoz hasonlatos, mely élettelen flitterekkel van teleszórva, aztán pedig prizmát tartva fölé a rajta áttörő déli nap fényének foton áradata szivárványszínű csillogásként csorog  rá, melyből egy leginkább a kaleidoszkóp folytonosan változó képeként kaotikus, folyton magát módosító őrület jön létre. – Követhetetlen, felfoghatatlan.

A falu most újra. Csend és a fű, a fák smaragdzöldje viszont most egy hétig nyugalmat, ezzel együtt pedig lehetőséget ad a dolgok lepárlására, mégis sem a kéz, sem a toll sebessége nem elég gyors, hogy megfesse a gondolatok autósztrádájának pillanatnyi képeit…

Feketén forró gőz, az ital felszíne visszatükrözi a fölé boruló arcélének negatívját. Hamisítatlan illata visszahoz valamit a régi gyerekkorból. Mikor még a sarki boltban, helyben pörkölték és darálták a kávébabot. Azokból az időkből, amikor még láthattuk mi kerül a papírzacskóba, mely száját kapcsozóval zárta le Ági néni. A boltot is csak így hívták: Ági bolt.

Azóta megváltoztak a dolgok, ma már csak előre csomagoltat lehet venni. Azt is drágán. És mindig kételkedés vesz erőt az emberen, mikor a tűzhelyen rotyogó vízbe csobbanva a kávé örlemény furcsán kezd habzani. Mára már szójával is dúsítják és összepörkölik. A legnevesebb márkák sem a megbízhatóságukról ismertek, mindinkább egyre magasabbra törő áraikról. A török kávé gyakran érthetetlenül van jelen Vajdaságban, török megszállás ide vagy oda, idegen kultúrák keveredése, vagy átvett divat gyanánt. Ami bizonyos: sok házban kezdődik a reggel a közös kávézással.
Budapest messze van a török kávétól, illetőleg minden egyébtől, mely a szülőfalu körül terpeszkedik időben és térben. Idáig három helyen ittam feketét. Minősíthetetlen, önmagával is meghasonlott leveket löktek elém, melyekre csupán gúnyos megjegyzésként illhetett a kávé megnevezés.
Mikor elindultam otthonról, a bőröndömbe kis híján fél kiló kávét pakoltam. Valahogy úgy éreztem, hogy ameddig még kitart, ameddig el nem fogy, még marad némi önazonosságom, addig még minden baljós napkezdetet helyre rakhat egy nagy bögre, forró, keserű nedű. És valóban…

]]> http://akirablog.org/szemelyes/gondolatok-szemelyes/torok-kave.html/feed 0 http://akirablog.org/szemelyes/gondolatok-szemelyes/4553.html?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=4553 http://akirablog.org/szemelyes/gondolatok-szemelyes/4553.html#comments Sun, 15 Apr 2012 08:28:53 +0000 AkiraWatanabe http://akirablog.org/?p=4553 Tovább! → ]]> Ebben is mekkora eget verő különbség van… A rongyok és szövetek címkéinek már-már vallásos imádata, a butikok aurájának figyelembe vétele, a vásárlóközönség összetétele, a eladók modora, az akciók gyakorisága és végezetül az árcédulák szemtelen pöffeszkedése – melyen (ó mily kedvesek is ) a környezők országok pénznemében is feltüntetik az árakat. 

 Be kell valljam, a divat sosem volt az én világom és már megszokássá vállt, hogy azt vesszük fel ami van, amire telik. Habár kicsiny porfészkünk nem egy bánáti homokbucka, melyre még a szél sem tér be pihenésképp, ám csak félúton vagyunk két nagy város között, végtére is lenne lehetőségünk egy-egy jobb darab beszerzésére, de a helyközi utazás ára túl nagy többletköltség, melyet nem vagyunk hajlandók a divat oltárán feláldozni. Érthető hozzáállás a napról napra élt létünkben tocsogva. Szembesülni vele, hogy a minden mindegy világán kívül létezik más is – valami ami félúton van a secon hand üzletek és a milánói divathét között… A márkák forgatagában stíluskavalkád, a jelmezek palettája széles, itt mindenki annak öltözik aminek akar – mégis érezhető némi keserűség az új ruhák szatyorba suhanása mögött, amit a Bocskor Bíborkáék oly jól megfogalmaztak a „Lány I-Poddal“ című dalukban:

Egy lány ipoddal ül a padon
lángol a napfény a kirakaton
üvegén ott van ő és a nagyvilág
ringó kosztümben idegenek
alkotnak úszó szigeteket
bámulnak a villamos után
fillérekből ragyogó nők egyruhás fiúk
álmaitól tönkrejárt a kopott nagykörút
a csillogás gagyi, semmi sem az ami
a szíved, a szíved kínai
a szív made in china

A lakás óracsörgés előtt… Talán reggel, vagy még csak hajnal? Új életszemléletre lesz szükség a megszokáshoz. A valóság szövetének új szálai teljesen más mintázatúak. A megszokott dolgokat örvény nyeli el. Félelmes és újszerű minden nesz a pirkadatban. A felső szomszéd cammog, majd hosszasan csobog a víz, wc öblítés, majd reggeli zuhany – bár is erre lehet következtetni, mert csak pár percig tart. Hét körül sűrű ajtócsapódásoktól visszhangzik a lépcsőház, a liftkabin nyöszörög az emeletek között drótkötelein lengve, mint egy cyberpunk fémtestű marionett bábú.

Nehéz elképzelni, hogy alig harminc centis falak és betonfödémek választanak el ismerős és ismeretlen embereket egymástól, mégis szokásaik, kedvük, akár még napi gondjaik átszüremlenek a téglák és a vakolat között. Egy idő után már csak úgy emlegetjük a mellettünk lakót, hogy a „kutyás“, mert ebe reggelente eszeveszett vonyításba kezd, vagy felső szomszédunkat csak „csoszogónak“ csúfoljuk. Persze ez még a jövő, most még csak arctalan, sötét árnyak nehéz lépteit érzékelem, melyek nyomán minden nap új szokásukat ismerjük meg. Az ablakomból rálátni a szomszédok lakására. Készültem – hoztam az unokatestvérem által rám hagyományozott mini távcsövet. Igen alkalmas jószág, ha esténként unatkozik az egyszeri lakó, mert leoltott lámpa mellett csak egy kicsit kell félrehúzni a függönyt és máris orra előtt a 3D-s IMAX mozi életérzés. A lakóépület minden üvegszemében más és más történet, életkép. Ilyenkor ugyanazt lehet játszani, mint molyrágta gyerekkorunk idején, mikor elnémítottuk a TV készüléket és mi magunk szinkronizáltuk a jeleneteket. Sejtés, ráérzés, paródia, közös röhögés – meg elvonatkoztatás: mit akar a szomszéd hapsi a szobanövénytől?