Darren Hayes új albuma frenetikus, mint mindig. Az egykori Savage Garden frontemberének szólókarrierje során végig a pop vizein evez, mégis olyan pluszt sikerül felmutatnia dalaival, mely egyértelműen kiemeli a copy paste előadók sorából. Hogy miként éri is el ezt a maradandó hatást? A szöveg! A Hayes úr által írt dalszövegek egyedülállóak már csak abban a tekintetben is, hogy nem elégszik meg a sima „baby, dont, cry, love you“ klisék lobogtatásával. Mélyebbre megy, így a dalok mellett történeteket kapunk, komplex érzelmi töltéssel. A nem egyértelmű refréneket és a szövegeket pedig nemesíti és szépen szintre hozza az érdekes hangszerelés, melyben hol könnyen, hol nehezebben érhetők tetten a mainstream pop hatásai. Számonként más és más színpad díszletei közé viszi el a hallgatót …
A kissé perifériára szorult előadók és stílusok utáni kutatásom mindig nem várt eredményeket hoz. Az elektronikus zene sosem volt nagy kedvenc, talán azért, mert nem igazán volt alkalmam jobban betekinteni a szcéna tömegtetszési indexének palástja alá, ahol az olyan különleges zenészek bújnak meg, mint BT. Az első élmény vele kapcsolatban egyébként 2006-os This Binary Universe című albumának 1,618 című számának különleges hangi világa és a klip vizuális orgiája volt. Nem kellett sokat kutakodni hozzá, hogy rá tehessem mancsom legújabb albumára, a 2010-es These Hopeful Machines-ra, mely zeneileg igazán gazdag és vegyes képet fest erről a méltatlanul mellőzött művészről.
Fiatalkoromban nem igazán volt felénk lehetőség multimédiás inzultust elszenvedni zenei téren, hisz akkor még sem számítógép, se széles-sávú internet, sőt még kábel tévé sem létezett kis falumban / leszámítva a betárcsázós nettel rendelkező, underground szockultúra repedéseiben pironkodva megbúvó Teleházat (akkor még egy panellakás nappalijában jól eldugva). Sőt, akkortájt még a CD-lejátszó is a burzsuj elit kiváltságának számított, ha pedig valamely földi rendelkezett is ilyen szerkentyűvel, el kellett szenvednie a tényt, hogy a hallgatni való digitális zenék skálája kimerül a nyaranta hazalátogató német rokonok megunt korongjainak végtelenített lejátszásában – helyesbítve egy megunt és kidobott lemez szétkarcolásában valami 70-es évekbeli romantikus zenei válogatással a felszínén.
Élvezem, ahogy jönnek és mennek az emberek az életemben és nyomokat hagyunk egymás személyiségében, ilyen vagy olyan módon. Ez nincs másképp a zenei tekintetben sem, hisz mindig vannak mások által ajánlott előadók és zeneszámok, melyek hallgatása közben a közösen eltöltött időn is lehet merengeni, vagy egy egy érzésen, kimondott szón, megtett cselekedeten. A zene bűvös útjai mind mind elvezetnek bennünket önmagunkhoz, a zenebolondokra, mint jómagam ez különösen igaz. A továbbiakban kedves ismerősök által favorizált dalcsokor következik, melyek mindegyike kicsit eltérő, kicsit más, mind mind egy egy emberhez kapcsolódik, ebből eredendően nincs irányvonala az itt szereplő daloknak, sem összefüggés közöttük. Egyszerűen csak zenék, melyeket imádok és talán pont azért mert annyira különlegesen, mint az emberek akik ezeket hallgatják: egyszóval nem mainstream zenei egyveleg (more…)
Lady Gaga, a botrányhős díva újabb klippel kényezteti a nagyérdeműt. Ezúttal a már eddig is sokkoló szövegű Judas-hoz érkezett meg a várva várt videoklip! Személy szerint meg kell mondjam, sokkal durvább és nehezebben emészthető klipet vártam a groteszk nagyasszonyától, de ha a pletykáknak hinni lehet, két verzió várható majd. A jelenleg frissen debütált egy 5 és fél perces, amelyet csak cenzúrázott verzióként emlegetnek, május 6-án délután pedig megjelenik még egy 7 perces is, amelyre csak cenzúrázatlanként hivatkoznak a hírportálok.
A klip témája, akárcsak a dalé, Mária Magdolna Iskáriótes Judás iránt táplált szerelméről szól, Gagás kivitelben, ahol is Jézus és a tizenkét apostol, Magdolnával a középpontban, modern harleys motorosokként száguldanak az országutakon, hogy éjszakai lokálokat látogassanak meg és a gecsemáni kertet megidéző külső tereken adják elő a Biblia jelentős eseményeit, eszményi koreográfiával , eszméletlen jelmezekben. A tragikus véget már ott sejteni lehet, amikor is Magdolna kéjsóvár pillantásokat vet a motoron Jézus mögött ülve a mellettük elszáguldó Júdásra. A provokáció pedig ott éri el tetőpontját, mikor is Magdolnát ráveszik, hogy megölje szerelmét Júdást, egy aranyozott rúzspisztollyal – annyira szürreális, amennyire annak hangzik. Van itt kérem szépen minden: a legendás lábmosáson keresztül, utolsó vacsorán át Magdolna megkövezéséig, mindezt olyan tálalásban, amelyet bármely szakmabéli megirigyelhetne.
httpv://www.youtube.com/watch?v=wagn8Wrmzuc
A botrány így is garantált, úgyhogy gyorsan el is mentek a gépemre egy verziót belőle, még mielőtt betiltanák, hisz az egyház már pár héttel ezelőtt megjelent audió hallatán is kritizálta a modern Pogány Madonnát – a videót elnézve pedig hatalmas kavarodásra lehet majd számítani!
Személyes véleményemként hagy álljon itt, hogy nekem nagyon tetszett a dal, még a klip előtt is, de így , látva a vizuális orgiát válik kerekké a történet. Persze megértem azokat is, akiknek egyenesen istenkáromlás Jézus, Júdás és Lady Gaga neve egy mondatba foglalva és objektív megfigyelőként (ha valóban objektív lennék) is nehezemre esik egyértelmű határvonalat húzni a Gaga művészi önkifejezése és a szándékos polgárpukkasztás között, de ehhez azt is el kell fogadni, hogy a zeneipar botrányokra épült és így is van ez jól. Azt mindenképpen szükségesnek tartom leszögezni, hogy a vérszegény popkultúrának igenis Lady Gaga neoprimitivizmusa és korszakalkotó, formabontó egyénisége úgy hiányzott, mint egy falat kenyér. Erre bizonyíték, hogy mióta ő képviseli a szcéna igás lovát, sok jól felépített és meglepő klip született, gondolok itt csak pl. Kate Perry Extraterrestial című dalához forgatott látnivalóra is.
Szóval Judas… mi azért szeretünk! (Amúgy tök furcsa, hogy a klip elején a férfikarakterek még mind olyan semmilyenek és minimum Ben Afflecket várná az ember Jézus posztjára, míg végezetül már igazán macsósakká, meghatározóakká, sőt meg merem kockáztatni , szexikké vállnak, persze ez mind csak Lady Gaga pánszexuális kisugárzásának lenyelése után vehető észre)
Klasszikus videós zenés poszt a füleitek kényeztetésére kedves olvasók! Nem titkolt szándékom népszerűsíteni a műfajt, hisz a legnagyobb művek mély mondanivalója mind filozófiai , mind pedig morális szempontból új látószöget tár történetein és szereplőin keresztül a néző elé, amely nem maradhat hatás nélkül. Említhetnénk itt a már taglalt Makoto Shinkai alkotásokat, amelyekben dúl a reménytelen szerelem és ígéretek viharai, vagy Miyazaki Hayao filmjeit, amelyben a direktor gyakran juttatja érvényre fantasztikus történetein keresztül a természetvédelem iránti elkötelezettségét. De, ha animációról van is szó, a kép mellett a hang is nagyon nagy szerepet kap, nem beszélve a zenéről. A zene egyetemes nyelv, mint tudjuk, így a japán animék betétdalai is markáns jellegűek és meghatározzák egy -egy történet alaphangulatát.
Következzenek hát a legismertebb japán animék betétdalai főként klasszikus szemszögből!
Valahogy saját magát bizonyítja az a tény, hogy csak olyan együttesek és előadók számait fogjuk húsz év múlva nosztalgia válogatásokon találni, akik csupán egyszer durrantottak nagyot pályafutásuk során. Sorolhatnánk szinte a végtelenségig, de példaként felhozhatjuk Tasmin Archer Sleeping Satelitjét is, vagy a Wham Last Christmas című dalát is, amely rajta van minden valamirevaló retro válogatáson, egy egy felejthetetlen dallal képviseltetve magát, de kb. ennyiben ki is merül zenei karrierjük.
Nos én elsősorban nem róluk, hanem a kissé nagyobb repertoárral rendelkező, sőt több, top 10-es slágert hozó bandának szentelném a jelenlegi posztomat, midőn azt a tényt boncolgatom, hogy kedvenc együtteseim hogyan kurvulhattak el, vagy éppen hogyan kerülhettek süllyesztőbe.
Igen, generációnként létezik egy az adott korra jellemző, az akkori életérzést tükröző zenei szcéna, de ezek miért nem képesek megújulni az idők változásával?
Nagy kedvencem volt a 90-es évek végén és 10-es évek elején a H.I.M. nevű banda, Villie Vallo-val az élen, persze akkor még senkit sem érdekelt a finn alternatív rockot játszó banda frontemberének neve mindinkább a Join Me In Death című nagy sikerű zeneszám krómdioxidos audiokazettára rádióból, vagy más forrásból történő beszerzése, hogy aztán rongyosra hallgassa a delikvens.
Habár a fenn említett szám hozta meg a banda világsikerét, a banda akkor mát túl volt négy album kiadásán, a hallgatói célcsoport pedig az érvágós emó réteg elődjeinek számító ősemósok, vagy prehisztorikus emósok voltak – amikor is inkább a zene tartalma volt fontos (és a belőle meríthető inspiráció) és nem az emblematikus külsőségek viselése.
A H.I.M. dalok főként a szerelem, a halál és az emésztő vágyak egybefonódását tartják fókuszban a hallgatók számára. Nem, nem diszkóhitek, vagy hasonlók. Ezek klasszikus romantikus éjszakákhoz, vagy éppen őszi esős délutánokon történő öngyilkosságokhoz szolgáltatnak háttérzenét biztoskézzel.
A 2003-as siker után egyenesen ívelt felfele a karrierjük, egészen a csúcsnak számító 2005-ös évig, amikor is megjelent a Dark Light című albumuk, amely már egészen gyorsított ütemű dalokat tartalmazott. A kettőhöz megjelenő klipp, (Wings of a butterfly és a Killing Loneliness) orrvérzésig ment az MTV-n és a többi zenecsatornán. Tekinthetjük ezt az albumot akár az egész dark műfaj, de a bizonyosan a banda hattyúdalának is, mivel ezután inkább a koncertezésre kezdtek fókuszálni.
A több turnésorozat közepette nem készült új album, egészen 2010-ig Screamworks: Love in Theory and Practice címmel, amely valahogy egy manapság klasszikus kifejezéssel éljek: reboot-ja az eddigi munkásságuknak. A végtelenített lejátszás itt már nem működik, egyszerűen ezt már hallottuk tőlük jobb kivitelben és inkább arra nosztalgiázok szívesebben. Sajnálatos módon az egész rajongói táboron kívüli világ is ugyanígy van vele, tehát hardcore fanok táborán kívül, akik kívülről ismerik már a dalszövegeket, másoknak nemigazán nyújtott addikció közeli élményt.
A miért kérdésre a válasz egyszerű: az elidegenedő világban már nem populáris szerelemről és halálról énekelni, pláne nem egy olyan banda révén, amely nem éppen „a csöcsöt és segget ki, majd jöhet a dugás” témakörében fogalmazza meg dalai mondanivalóját – a dark klipekről már nem is beszélve. Egy egész generáció nőtt fel a zenéjükön, de ma már nem divat. A banda nem tudott, vagy nem akart megújulni… egyrészről érhető, hisz mondjuk egy Timballandos duett nem igazán lett volna hiteles tőlük. Béke poraidra H.I.M. , de azért reménykedünk a feltámadásban.
A 10-es évek elején a modern rock reneszánsza volt megfigyelhető, annak minden bájával és visszásságával egyaránt. A nagy nevek között ott volt a P.O.D. , a System of a Down, Manson, Incubus, vagy éppen az akkor divatos lágy rock képvisellői: Creed, Nickelback Hoobastank, és az újjító szellemű bandák, mint amilyen a Linkin Park. Igen a Linkin Park diadalmenete 2000-ben kezdődött a Hybrid Theory megjelenésével. A zenei irányvonal főként az alternatív rock jegyeit képviselte magán, de nevezték még rap/rock-nak, vagy nu metál-nak is.
Az első album világsikerre tett szert, és az 2000-es év egyik legnagyobb példányszámban eladott albuma volt. Az első single , a One Step Closer még csak a listák alján kapaszkodott, míg a következő single , a Crawling már egyértelműsítette a Linkin Park létjogosultságát, erre már csak hab volt a tortán a mára klasszikus In The End hatalmas sikere.A következő évek vízválasztók voltak a zenekar életében, mivel rögtön első albumuk után egy remixalbumot adtak ki Reanimation címmel, amely ugyanúgy meleg fogadtatásnak örvendett attól függetlenül, hogy tulajdonképpen a Hybrid Theroy újragondolása volt szétszkeccselt intrókkal, és vendégelőadók közreműködésével tarkított refrénekkel, nem is beszélve a kísérleti jellegű ambient dalokról és hangeffektekről. A banda énekesei Chester Bennington (vokál) és Mike Shinoda (rap) kiválóan kiegészítették egymást. A dalok főként a lázadásról, paranoiáról, és alternatív módon bemutatott szerelemről szóltak, más egyéb érzelmi faktorokkal gazdagon tarkítva, amelyben ott volt a „nem vagyok semmi” érzés is.
A következő nagy durranás volt a 2004-es Meteora elnevezésű albumuk volt, amely nagy sikereket könyvelhetett el, ugyanis szinte bármely az albumról kiadott dal (klippel) a slágerlisták élén táncolt, nem utolsó sorban Mr. Hahn (szintetizátor, és elektronikus kütyük) kivalló kliprendezői tehetségét dicsérve. Sokan mondják,hogy a nagy Linkin Park slágerek igenis klippel együtt nézve okoznak igazi katarzist – agreed. A Numb, Somewhere I belong, Faint, és a Breaking the habit mind mind elementáris erejű nóták, melyektől igazán fickósnak érzi magát a rajongó és feltámad benne „tolerálhatatlan agresszió” manifesztálódásának érzése. A banda ekkori stílusa kemény, ütős, mindezek mellett érzelmes és sokat mondó. Leginkább egy japán szamurájkardhoz, egy katanához hasonlítható, amely, az egyik leghalálosabb közelharci fegyver (szakavatott kezekben) viszont ezzel egyben már a szinte könnycsordítóan szép művészet megtestesülése. Egyébként a csapat egyedi hangulatú dalaiban illetve főként klipjeiben tettenérhető a japános utalás, amely egy érdekes industrial-dark-japan-emo tengelyt képzett a Linkin Parknak.
A Meterora szelét meglovagolva a banda turnézni kezdett, majd egy koncertlemez és pár mellékprojekt mellett elkészítették a 2007-es, mindenki által várva várt új albumot, a baljós című Minutes to Midnight-ot, amely a kedvező fogadtatás ellenére is megosztotta rajongókat. Több zúzást vártak és új perspektívát, ehelyett egy vegyes lemezt kaptak, amelyről a What I have done című számon kívül egyik sem lett igazán sikeres. A lemez máshogy építkezik mint idáig, a zúzás és a rap teljesen külön lett választva. Chester obligát vonyítását három percen keresztül hallgatni sok, viszont Mike rapjét sem különösebben könnyű szeretni, pláne olyan dalbetétek fölé biggyesztve, amelyek nem ragadnak meg az emberben. Az igazi meglepetést a szerelmes balladák és a lassú érvágós számok okozták, amelynekhála az LP-t egyből beledobták az emo-s dobozba.A nagy léptékű imázsváltás hátterében pedig többnyire az új producert sejtik, hiába állítják váltig a fiúk, hogy ők akartak továbbfejlődni. Az album kiadása után újabb koncertturnék következtek, melyek set listjét továbbra is a régi Hybrid Theory-s és Meterora-s számok uralták.
A zenekar részére a kegyelemdöfés a „A Thousands Suns” képében jött el, amelyet 2010-ben adtak ki. A rajongók nagy része többet várt a lemeztől és nagyot csalódott, hogy nem a régi LP-s hangzás köszönt vissza,hanem valami teljesen új, a M2M-tól is eltérőbb hangzásvilág. A első single , a The Catalyst sokak szerint nem szól semmiről sem, a dalok szövegei leegyszerűsödtek… A másodjára történő imázsváltás megtépázta a reputációjukat, de ugyanakkor új rajongói köröket vonzottak magukhoz. A nagy kérdés a folytatás…
Ezen két zenekar történetén keresztül kiviláglik, hogy egy együttes sem tud tartósan fennmaradni a kaméleon módjára átvedlő zeneiparban, amely mára az egyszámos előadók piacává avanzsálódott. Míg a H.I.M. részére a régi hangzásvilághoz történő ragaszkodás, addig az Linkin Park számára a váltás okozta az addig megdönthetetlennek hitt rajongói bázisok megbomlását…
Darren Hayes új albuma frenetikus, mint mindig. Az egykori Savage Garden frontemberének szólókarrierje során végig a pop vizein evez, mégis olyan pluszt sikerül felmutatnia dalaival, mely egyértelműen kiemeli a copy paste előadók sorából. Hogy miként éri is el ezt a maradandó hatást? A szöveg! A Hayes úr által írt dalszövegek egyedülállóak már csak abban a tekintetben is, hogy nem elégszik meg a sima „baby, dont, cry, love you“ klisék lobogtatásával. Mélyebbre megy, így a dalok mellett történeteket kapunk, komplex érzelmi töltéssel. A nem egyértelmű refréneket és a szövegeket pedig nemesíti és szépen szintre hozza az érdekes hangszerelés, melyben hol könnyen, hol nehezebben érhetők tetten a mainstream pop hatásai. Számonként más és más színpad díszletei közé viszi el a hallgatót …
